A diófalevél (Juglans regia folium) az európai és iráni néphagyományban évszázadok óta ismert növényi anyag. Nem tévesztendő össze a dióbéllel: a levelet forrázatként vagy főzetként itták, illetve külsőleg alkalmazták, míg a mag (dióbél) élelmiszerként és a zsírsavösszetétele miatt kerül szóba. A két rész kémiai összetétele és felhasználása jelentősen eltér, ezért a kettőt nem szabad egy kalap alá venni.
A levelet hagyományosan két formában készítették el: rövid forró vizes áztatással (ez a köznyelvben "tea"), illetve hosszabb forralással ("főzet"). A két módszer - mint alább látható - eltérő mennyiségű hatóanyagot old ki a levélből, ami gyakorlati szempontból sem mindegy.
Az Európai Gyógyszerügynökség növényi bizottsága (HMPC) 2014-ben zárta le a diófalevél közösségi monográfiáját. Ez a legmegbízhatóbb elsődleges forrás arra, mire van ténylegesen elismert hagyományos alapja a levélnek. A monográfia szerint a diófalevél-főzet kizárólag külsőleg, enyhe bőrgyulladásos állapotok és a fokozott tenyér- és talpizzadás csökkentésére javasolt, felnőtteknél, legfeljebb egy hétig, nyílt sebeken nem alkalmazható. Az elismerés kifejezetten "hagyományos használaton" alapul: a HMPC saját szövege szerint nincs elegendő klinikai vizsgálati adat, az évtizedes biztonságos használat és laboratóriumi (antimikrobás) megfigyelések adják az alapot, nem humán vizsgálat (forrás: EMA, Juglandis folium közösségi monográfia, 2014). Belső fogyasztásra (pl. vércukorral kapcsolatban) ez a hivatalos elismerés nem terjed ki.
A diófalevél kondenzált csersavat (tannint), fenolos vegyületeket és flavonoidokat tartalmaz - ezt in vitro kémiai elemzés igazolta, amely a levélkivonat frakcióiban mérte a fenol-, flavonoid- és csersavtartalmat (Salimi és mtsai, Pharmaceutical Biology, 2012). A csersavtartalom felelős a levél összehúzó (asztringens) hatásáért, ami a néphagyományos külső alkalmazások (pl. verejtékezés csökkentése) mögött álló egyik valószínű mechanizmus - ezt azonban a hivatkozott vizsgálat kémiai összetételre és sejtszintű hatásra vonatkozik, nem humán klinikai eredményre.
A diófalevéllel kapcsolatos legtöbbet idézett kutatási irány a 2-es típusú cukorbetegség. Két iráni, randomizált, placebókontrollos humán vizsgálat is készült ugyanabban a kutatócsoportban, 2014-ben:
Ez a két vizsgálat valódi, emberen végzett, kontrollos bizonyíték, ami ritka a gyógynövény-kutatásban. Fontos korlátaik is vannak: kis mintaszám (58-61 fő), rövid, 3 hónapos időtartam, egyetlen ország egy kutatócsoportja, és - ez a legfontosabb különbség a néphagyományhoz képest - koncentrált, szabványosított kapszulás kivonatot használtak, nem a hagyományos, otthon készített teát vagy főzetet. A két eredmény ezért nem jelenti azt, hogy egy csésze diófalevél-tea igazoltan csökkenti a vércukrot, és semmiképp nem helyettesíti a cukorbetegség orvosi kezelését.
A diófalevéllel kapcsolatos kutatások jelentős része állatkísérlet, ezeket nem szabad emberre vonatkozó, igazolt hatásként bemutatni. Egy patkánymodellben, mesterségesen előidézett cukorbetegségben a diófalevél metanolos kivonata mérsékelte a diabéteszes idegkárosodáshoz (perifériás neuropátiához) köthető gyulladásos markerek (kaszpáz-3, COX-2, iNOS) szintjét (Nasiry és mtsai, BMC Complementary and Alternative Medicine, 2017, PMID: 28969623). Ez a fajta eredmény jelzi, hogy a növény hatásmechanizmusa érdemel további kutatást, de állatkísérletből emberi következtetést levonni nem lehet.
A diófalevél juglon nevű naftokinon-vegyületet is tartalmaz, amelynek mennyisége erősen függ az elkészítés módjától. Gázkromatográfiás-tömegspektrometriás mérés szerint a levél metanolos kivonatában 9,9 mg/100 g, a hagyományos forró vizes áztatással (tea) készült kivonatban 1,3 mg/100 g juglon volt kimutatható, míg a hosszan forralt főzetben egyáltalán nem volt mérhető mennyiség. A szerzők emiatt kifejezetten a főzetet (nem a rövid áztatást) javasolják terápiás célú felhasználásra, mert ez csökkenti a juglon-expozíciót (Matławska és mtsai, Natural Product Communications, 2015, PMID: 26411020). Ez a mérés is jól mutatja, hogy "diófalevél-tea" néven eltérő tényleges összetételű italok készülhetnek attól függően, hogy áztatásról vagy főzetről van szó.
Cukorbetegségben szedett gyógyszer mellett a diófalevél-készítmények vércukor- és inzulinszintre gyakorolt hatása miatt elméleti kockázatot jelenthet a hipoglikémia, ezért ilyenkor - és terhesség, szoptatás, gyermekkor esetén is - orvosi vagy gyógyszerészi konzultáció szükséges a rendszeres fogyasztás előtt. Nyílt sebre, sérült bőrre a HMPC-monográfia szerint sem szabad alkalmazni, és a külső alkalmazás időtartama se haladja meg az egy hetet. Mivel a levélen alapuló humán bizonyíték a vércukorra nézve két kis, rövid távú vizsgálatból áll, a diófalevél-tea nem tekinthető igazolt, orvosilag elismert cukorbetegség-kezelésnek, és a szokásos gyógyszeres terápia mellett legfeljebb kiegészítésként, orvosi tudtával fogyasztható.
A diófalevél és a dióbél (a dió mint élelmiszer) témája gyakran összemosódik, pedig a kettő más növényi rész, más összetétellel és más felhasználási céllal. A dióbél omega-3 zsírsav- és egyéb tápanyagtartalmáról, valamint a koleszterinre gyakorolt hatásáról szóló kutatásokat külön cikkben tárgyaljuk; az ott bemutatott eredmények nem vonatkoztathatók a levélre, és fordítva.
A diófalevél néphagyományos használatának - külsőleg, bőrre és izzadás ellen - van hivatalos, bár kifejezetten "hagyományos használatra" korlátozott európai elismerése. A belső fogyasztás és a vércukorra gyakorolt hatás mögött két kisebb, humánon végzett vizsgálat áll, ígéretes, de korlátozott erejű eredménnyel; ehhez társul néhány állatkísérletes megfigyelés, amelyekből emberre nézve nem vonható le közvetlen következtetés. Az elkészítés módja (áztatás vagy főzet) befolyásolja a juglon-tartalmat, ez gyakorlati szempontból is számít. A diófalevél-tea érdekes, kutatott növényi ital lehet, de nem helyettesíti a szakszerű orvosi kezelést.